Ha egy-egy blogger, akit követek, pár napig nem jelentkezik, általában azt feltételezem, hogy biztos túl jól alakulnak a dolgai és ezért nincs ideje írni (rinyálni általában hazajár az ember, nem tudom, ki hogy van vele).

Nos, velem most nem ez van, csak kurvára szorongok az Anatómia miatt.

Jövőhéten hétfőn lesz, 7:30-kor, majd utána jelentkezem.

Küldjétek a csít, mert szükségem lesz rá, hogy ne kelljen felírnom ezt az egész felsőoktatás dolgot a "kipróbáltam, nem jött be" listámra a TRX és a magyar kortárs irodalom mellé.

Remélem a Pokolban van egy külön hely azoknak, akik úgy írnak szakácskönyvet, hogy nincs a végén recept- és tárgymutató - ezzel arra kárhoztatva a szerencsétlen olvasót, hogy ha egy bizonyos alapanyagot szeretne elhasználni, át kell nyálaznia az összes nyomorult receptet.

Ami ugyan tanulás előtti időhúzásnak remek, de hát na.

Alulbecsült luxus a saját ágyunkban aludni.

Medvegy saját bevallása szerint az egyik legnagyobb félelme a külön töltött egy hét alatt az volt, hogy ha esetleg valami baj történik Dorcival, hogyan adja be nekem.
Viszont videóhívtuk egymást egy párszor, és így volt szerencsém élőben nézni, ahogy a macskám eszik és le se szarja a fejemet.
Nem olyan volt, mint a cuki meghatott cicák 9gagen.
Sokkal inkább ilyen.

Hazaérkezésemet megünneplendő, ma megnéztük a Conjuring 2-t (7/25), a film előtt pont arról lelkendeztem Medvegynek, hogy gyakrabban kéne moziba járnunk, amit szerintem meghallottak a mellettünk ülő tizenéves ifjak, és olyan mértékig végigpofázták és röhörészték a filmet, hogy sikeresen meggyőztek arról: tévedtem.
A film amúgy jó volt.

És most megyek zuhanyozni és tanulok egy kis Anatómiát.
(csendben zokog)

#60 - 101/1001

60. önkéntes munkát végezni - pipa

Szóval ezzel telt az utóbbi hetem.

Kicsit fáradt vagyok.

De ment a pénz a perselybe.

Szolzsenyicintől a Rákosztályt olvasom és letöltöttem vagy egy tucat nácis filmet.

Kérem vigyázzanak, a kettes vágányon mókavonat halad át.


Amúgy az orosz irodalom mindig az eszembe juttatja, hogy ugyan a jelenlegi szülőhazámmal sem ütöttem meg a nemzetiségi főnyereményt, de még mindig járhattam volna rosszabbul.

(és akkor most Viktorija Fjodorovna lennék, ohh god)

Es gibt nur Wasser, Wasser, Wasser überall

Medvegy a reggel egy pontján megkérdezte, hogy aludtam-e éjjel egyáltalán, mert valahányszor felébredt, engem ébren talált.

Reggel még beugrottam a közeli kórházba torokváladék mintavételre (kell valamihez, amiről majd később), meglepően gyorsan végeztem, juhé, rohanhattam vizsgázni.

Nem fértem be az első körbe (amúgy általában szeretek elsők között menni), de az első sikeres vizsgázó után mentem is. Iszonyú mázlim volt, kihúztam az első tételt (nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig az első tétel a legkönnyebb), hát erre így is majdnem meghaltam: a tanárnő fél órán át szadizott, belekérdezett mindenbe, akármit mondtam, rákérdezett, miért is az a megfelelő.

(rémesen hülye tudok lenni vizsgaszituációkban, jelenlegi kedvencem:
Én: ...és a másik szempont, hogy az élelmezési üzem megfelelő úthálózat közelében legyen.
Tanárnő: Milyen út közelében?
Én: *pánik*
Tanárnő: Nem kell bonyolultra gondolni.
Én: *izzad*
Tanárnő: Na, tényleg egyszerű.
Én: Ömmm... autóút..?
Tanárnő: És mit ért autóút alatt?
Én: *itt már komolyan fizikailag éreztem, ahogy ver a szívem* Háááát... ami betonból vagy aszfaltból készült..?

Amúgy a sima kiépített út lett volna a megoldás, de az már túl komplikált volt abban a helyzetben)

A végén már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, mire a tanárnő bejelenti, hogy EZ EGY NÉGYES, de mivel az évközi zh-m nem sikerült valami fényesen (talán 32%), hármas a vége. Én meg azt hittem, a kettesért küzdünk...
Úgy tepertem ki a kezemben az igazolással, hogy csak porzott.

 

Hazafelé egész úton szárnyaltam és fülig ért a szám, és most az sem tudja beárnyékolni az örömömet, hogy az Anatómia még mindig hátravan, mert ezek után basszameg számomra semmi sem lehetetlen.

Wir brauchen Rum, Rum, Rum, sonst verdursten wir!

Wir brauchen Rum, Rum, Rum, sonst verdursten wir!

Wir brauchen Rum, Rum, Rum, sonst verdursten wir!

Wir brauchen Rum!

Ma Segítő kapcsolatok pszichológiája vizsgán kihúztam a depresszió tételt.

Majdnem felröhögtem, és olyan ötöst kaptam a feleletemre, ami kicsit sem volt tele saját tapasztalatokkal és gondolatokkal T/3-ban előadva, hogy kilóg a neptunból.

Holnap megint vizsga, ezúttal azonban Élelmezési Menedzsment, ahol majd hálásan kikúszom az ajtó majd a kettesemmel.
Kicsit unom már a vizsgaidőszakot, vége lehetne már.

Ma eszembe jutott, miközben a trolin a pszichológia (bocsánat, "Segítő kapcsolatok pszichológiája") jegyzetem fölött tanulást színlelve bambultam ki az ablakon, hogy basszus, egy újabb nyár telik el úgy, hogy én még mindig szenvedélyes gyűlöletet táplálok azok iránt, akiknek nem ér össze a combjuk.
És ez a gyűlölet a puszta tényből fakad, hogy még mindig nem tartozom közéjük.

Általában együtt tudok élni a ténnyel, sőt, látom a silver liningot is: télen tudom a combjaim között melengetni az átfagyott kezemet, kényelmesen elfér az ölemben az egyre terebélyesedő macska, és tény, remekül elrejtik a puskát vizsga közben.
De nyáron néha örülnék, ha kicsit vékonyabbak lennének.

Charlotte a lelki társam

Amúgy ugyanezen a trolijáraton történt, hogy leült mellém egy vak pasi. Láttam, hogy mozog a szája, kivettem a fülhallgatómat.
- Tessék?
- Meddig megy?
- A Kassai térig.
- Ó, rendben.
Visszadugtam a fülest, eltelt jópár megálló, én elolvastam három tételt meg eszmefuttattam a fentebb leírt combos (hahaha hohoho) gondolatokat.
Egyszer csak a pasi nagyon közel hajol hozzám, megint kiveszem.
- Tessék?
- Viszont látásra, további szép napot, és köszönöm a beszélgetést.

Azóta ezen lamentálok, hogy vajon csak ironizált, beszélt hozzám közben és lemaradtam, vagy annyira szegényes a szociális élete, hogy ez valóban beszélgetésnek minősült.

That moment, amikor nagy boldogan bevetem magam a könyvesboltba, hogy végre megveszem magamnak a régóta kinézett szakácskönyvet...

...erre látom, hogy bibis a sarka, és ez az utolsó példány.

Odamegyek az eladóhoz, hogy van-e még belőle.

Nincs.

De ezt a példányt megkaphatom húsz százalék kedvezménnyel.

Szóval most öröm van és boldogság, meg új szakácskönyvem.

És tudom, ez nem socially awkward vagy awesome, csak simán, de ettől még végig erősen hullámzott a sztori hangulata és most jó a kedvem.

Már csak azért is, mert ma szedd magad eperföldön voltunk Medveggyel, MedvegyÖcsivel és Jövőbeli Anyóssal, és most van a szakácskönyvem mellé tíz kiló eprünk dobozban (attól piros a hüvelykujjam) + vagy egy kiló bennem.

Ma sikerült olyan kaját vennem Dorcinak, aminek 1: rettentő cuki neve van, 2: a reklámmacska az elején úgy néz ki, mintha teljesen be lenne tépve.

Egyszerűen imádom.

Amúgy meg dolgozom, egyre többet. Már figyelmeztetnem kell magam, hogy ne rohangásszak a(z amúgy rettentő türelmes) főnöknőmhöz, hogy minden mozdulatomat jóváhagyja, és erőltessem kicsit az önállóságot.
Mert amúgy elboldogulok, nem vagyok béna (annyira - egyszer sikerült elküldenem egy "mellékelten küldöm a valamit" emailt egy ügyfélnek a valami mellékelése nélkül), csak rettegek attól, hogy helyrehozhatatlan hibát hozok.
A félreértések elkerülése végett nem egy atomreaktorban vagy irányítótoronyban dolgozom.

És most megyünk futni, mert a jövőhéten 7 km-t futok a félmaratonváltóban Medvegy cégének egy névreszóló rózsaszín pólóban.

Things I Love Thursday

♥ occsó füstölt lazac - és én bezabáltam egyben mindet (200 grammos volt a cucc... i regret nothing) ♥ szusi ♥ Dorci ♥ nem sikerült az anat, de legalább lesz időm nagyon alaposan megtanulni! (ez kissé passzív-agresszívra sikerült) ♥ fonalak. sok. puhák. kékek ♥ kötni belőlük ♥ élénk színű rúzst viseltem az utcán hétköznap! - 200 forint ♥ sok eper ♥ sok és mély beszélgetések ♥ vettem a bátorságot, hogy segítséget kérjek - néha ehhez nagyobb erő kell, mint gondolnánk ♥